Klasszikus zenei korszakok: A klasszikus zene története

7 komolyzene-korszak

A zenetudósok a klasszikus zenét történelmi korszakokra és stilisztikai alfajokra osztják. A klasszikus zenetörténet megvizsgálásának egyik módja az, hogy hét időszakra osztja:

1. Középkori időszak (1150–1400) : A zene az emberi civilizáció hajnala óta létezik, de a legtöbb zenetörténész a klasszikus zenét kezdi katalogizálni a középkorban. A középkori zene monofonikus énekről ismert - amelyet a gregorián szerzetesek miatt gyakran gregorián éneknek hívnak. Az éneklés mellett a középkori zenészek olyan hangszereken játszottak, mint a lant, a fuvola, a hangrögzítő és a kiválasztott vonós hangszerek.
2. Reneszánsz időszak (1400–1600) : A reneszánsz kori zene sokszólamú zenét vezetett be a széles közönség elé, főleg kóruszenével, amelyet liturgikus körülmények között adtak elő. A lant mellett a reneszánsz zenészek hegedűt, rebecet, lantát és gitárt játszottak más vonós hangszerek mellett. Ebben a korszakban megjelentek olyan rézfúvós hangszerek is, mint a sackbut és a cornet. A reneszánsz zeneszerzők közül talán a legnevezetesebbek Giovanni Pierluigi da Palestrina, John Dowland és Thomas Tallis voltak.
3. Barokk kor (1600–1750) : A barokk korszakban a klasszikus zene előrehaladt komplexitásában. A barokk korszak a tonális zene teljes átfogását látta - a zene inkább a főbb és a kisebb mértékű, mint a módok alapján -, és fenntartotta a reneszánsz kor polifóniáját. A mai zenekarok által használt számos hangszer elterjedt volt a barokk zenében, beleértve a hegedűt, a brácsát, a csellót, a kontrabasszust (nagybőgőt), a fagottot és az oboát. A csembaló volt a domináns billentyűs hangszer, bár a zongora először ebben a korszakban jelent meg. A korai barokk kor legismertebb zeneszerzői közé tartozik Alessandro Scarlatti és Henry Purcell. A késő barokk időszakra az olyan zeneszerzők, mint Antonio Vivaldi, Dominico Scarlatti, George Frideric Handel és Georg Philipp Telemann hatalmas népszerűségre tettek szert. A legbefolyásosabb zeneszerző, aki a barokk korból származik, Johann Sebastian Bach, aki kiterjedt előjátékokat, fúgákat, kantátákat és orgonazenéket komponált.
4. Klasszikus korszak (1750–1820) : A klasszikus zene széles műfaján belül létezik a klasszikus korszak. Ez a zenei korszak jelentette először, amikor a szimfónia, az instrumentális koncert (amely virtuóz szólistákat emel ki) és a szonáta forma széles közönség elé kerültek. A trió és vonósnégyes kamarazenéje szintén népszerű volt a klasszikus korszakban. A klasszikus zeneszerző Wolfgang Amadeus Mozart, bár messze nem volt a klasszikus kor egyetlen sztárja. Joseph Haydn, Franz Schubert és J.S. Bach fiai: J. C. Bach és C. P. E. Bach ebben az időszakban is sztárszerző volt. Az olyan operaszerzők, mint Mozart és Christoph Willibald Gluck, az operai formát olyan stílusra fejlesztették, amely ma is felismerhető. Ludwig van Beethoven a klasszikus korszakban kezdte karrierjét, de saját újításai segítették a következő zenei korszak bevezetését.
5. Romantikus időszak (1820–1900) : A késői időszak Beethoven példájával a romantikus korszak érzelmeket és drámákat vezetett be a klasszikus kori zene platonikus szépségében. A korai romantikus művek, mint Beethoven 9. szimfóniája, sablont állítottak fel szinte az összes ezt követő tizenkilencedik századi zenéhez. Számos zeneszerző uralja a romantikus korszakban komponált mai szimfonikus repertoárokat, köztük Frederic Chopin, Liszt Ferenc, Felix Mendelssohn, Hector Berlioz, Robert Schumann, Johannes Brahms, Anton Bruckner, Gustav Mahler, Peter Ilyich Csajkovszkij, Richard Strauss, Jean Sibelius, és Szergej Rahmaninov. Az olyan opera-zeneszerzők, mint Richard Wagner, Giuseppe Verdi és Giacomo Puccini a romantika érzelmi erejét használták fel gyönyörű, olasz és német nyelven énekelt dallamvonalak létrehozására. A romantikus korszakban a fafúvós családban új hangszer, a szaxofon is létrejött, amely az elkövetkező évszázadban külön hangsúlyt kap.
6. Modern időszak (1900–1930) : A művészet és a zene modern korszaka a XX. Század elején következett be. A huszadik század eleji klasszikus zeneszerzők mulattak a klasszikus zene korábbi formáit szabályozó harmonikus és szerkezeti szabályok megsértésében. Igor Stravinsky dacosan nyújtotta a hangszereket a természetes határokig, vegyes métert ölelt magához, és megkérdőjelezte a tonalitás hagyományos fogalmait az olyan művekben, mint A tavasz szertartása . Olyan francia zeneszerzők, mint Claude Debussy és Maurice Ravel, a huszadik századi zene impresszionizmusnak nevezett alfaját vezették. Mások, mint Dimitrij Sosztakovics, Paul Hindemith és Bartók Béla ragaszkodtak a klasszikus formákhoz, mint a zongoraverseny és a szonáta, de megkérdőjelezték a harmonikus hagyományokat. Talán a legradikálisabb Arnold Schoenberg német zeneszerző volt, aki olyan tanítványaival együtt, mint Alban Berg és Anton Webern, teljesen megszólaltatta a tonalitást, és magáévá tette a soros (vagy 12 hangú) zenét.
7. Posztmodern időszak (1930-tól napjainkig) : A huszadik század művészi zenéje az 1930-as évektől kezdve a második világháború utáni korszakba tolódott át, beindítva azt a zenei stílust, amelyet néha posztmodernnek vagy kortársnak neveznek. A posztmodern zene korai szállítói közé tartozik Olivier Messiaen, aki a klasszikus formákat olyan új hangszerekkel ötvözte, mint az ondes martenot. Az olyan posztmodern és kortárs zeneszerzők, mint Pierre Boulez, Witold Lutoslawski, Krzysztof Penderecki, Henryk Górecki, Ligeti György, Philip Glass, Steve Reich, John Adams és Christopher Rouse összekeverték a határokat a tónusos és az atonális zene között, és elhomályosították a határokat. klasszikus zene és más formák, mint a rock és dzsessz .